Az én utam
Minden körülbelül tizenöt éve kezdődött.
Huszonhat éves voltam, amikor először fordultam transzperszonális pszichológushoz. Addigra már sok mindent megéltem: bejártam a világot, rengeteg tapasztalatot szereztem, kívülről nézve "mindenem megvolt". Belül mégis erős haragot és mély szomorúságot hordoztam, amit nem tudtam hová tenni.
A környezetem folyamatosan változott, én pedig nyitottan, tudatosan, intuícióra hagyatkozva kerestem a válaszokat. Ha olvasod ezeket a sorokat, lehet, hogy ismerős számodra is ez az út:
különböző önismereti módszereket próbálsz ki, tanfolyamokra jársz, könyveket olvasol, terápiában dolgozol, figyelsz a testedre és az életmódodra – mégis időről időre ugyanazokhoz a belső elakadásokhoz térsz vissza.
Egy idő után számomra világossá vált, hogy az idő önmagában nem old meg mindent. Nem oldja fel az elfojtott érzéseket, nem rendezi automatikusan az idegrendszert, és a megterhelő élmények sem "párolognak el". Ha nincs valódi integráció, könnyen ugyanoda érkezünk vissza újra és újra – és ez fokozatosan eltávolíthat önmagunktól és másoktól is.
A verbális terápiát és a meditációt továbbra is fontosnak tartom. Ezek rendet adnak az elmének, segítenek megérteni az összefüggéseket. Ugyanakkor saját tapasztalatom az volt, hogy amikor az idegrendszer túlterhelt vagy tartós stresszben van, az elme szintjén végzett munka önmagában nem mindig elegendő.
Az első valódi elmozdulást számomra – meglepő módon – a jóga hozta el. Hosszú ideig inkább fizikai gyakorlásként volt jelen az életemben, nem önismereti eszközként. Egy év következetes gyakorlás után azonban elkezdtem érzékelni a finomabb hatásokat is: mélyebb alvás, nyugodtabb légzés, kiegyensúlyozottabb mindennapok, több belső tér és energia.
Ezután fordultam a légzésmunkához. Bár erős élményeim voltak, azt éreztem, hogy nem minden réteg tud valóban feloldódni. Tovább kerestem, míg végül rátaláltam egy nemzetközi, számomra hiteles és szakmailag is megalapozott megközelítésre. Itt találkoztam először azzal a szemlélettel, amelyben a test, a légzés, a mozgás és a megtartott tér nem külön, hanem együtt dolgoznak.
Amit kerestem, az nem egy újabb "technikának" tűnt, hanem egy olyan folyamatnak, ahol
a test jelzései vezetnek,
az idegrendszer biztonságban marad,
és az eltemetett érzések nem erőszakkal, hanem figyelemmel és jelenléttel kerülnek felszínre.
Ebben a munkában a facilitátor nem irányít, hanem megtart, követ, és pontosan ott támogat, ahol arra valóban szükség van.
A tapasztalatom az, hogy amikor a test végre biztonságban érzi magát, az idegrendszer rendeződni kezd. A gondolatok tisztulnak, az energia szabadabban áramlik, és fokozatosan kiléphetünk a folyamatos készenléti, "üss vagy fuss" állapotból. Nem hirtelen áttörésekkel, hanem integrálható, hosszú távon is megtartható módon.
Ez az, amit ma továbbadok a munkámban.
Nem ígéretként, nem gyors megoldásként, hanem egy megtartott térként, ahol újra lehet tanulni a belső biztonságot, a kapcsolódást és az élő jelenlétet.
